Természetesen megemlékezett a Fidesz és hűbéresein kívüli közéleti világ is 1956-ról.

Várható volt, hogy így alakul, hiszen már az október 6-i megemlékezésnél sem ünnepeltek az állampárt képviselőivel. Hosszabb okfejtés helyett álljon itt ellenzéki pártok idei megemlékezésén Csőzik László által elmondott beszéd:

“Az én ’56-om ’89. Az a ’89, ami ’56-ban fogant, aminek ’56 ágyazott meg. Az a ’89, mely alatt a nyolcadikos történelemórán pályakezdő tanárunk még össze-vissza beszélt. Szegény hiába próbálta meg követni az eseményeket, a helyzet hétről-hétre változott, s ami a tanév elején még ellenforradalom volt, abból télre népfelkelés, a tavaszi szünetre pedig már forradalom lett, egészen addig, hogy a nyári vakáció kitörése előtt egyenesen szabadságharccá lényegüljön át. Az a ’89, melynek júniusában a Hősök terére felállított koporsók előtt szónokló hosszú hajú, borostás fiatal demokrata megmutatta nekünk, romantikus kiskamaszoknak, hogy a közéletet nem csak kivénhedt kommunista öregurak alakíthatják. Hogy aztán ugyanez a fiatalember évtizedek múltán már ne állja ki a Karinthy-féle találkozás próbáját ifjúkori önmagával. De ez már egy másik történet, igaz ez is ’89-hez köthető.

Mert ’89 nem csak ’56 gyümölcse és műve, de a mai naphoz, október 23-ához kötődően a Köztársaság születésének, újjászületésének éve s szimbóluma is. A Harmadik Magyar Köztársaságé, melyről gyakran mi magunk sem tudjuk eldönteni, él-e még, van-e még. Melyet száműztek az alkotmányból, jobban mondva az alkotmánnyal együtt száműzték a jogrendből.

Barátaim! Mi szerettünk volna ma is csak úgy simán emlékezni. Felidézve a múltat elmerengeni jövőnket formáló erején, végiggondolni ’56 üzenetét, de nem tehetünk úgy, mintha minden normálisan menne. Nem csukhatjuk be a szemünket, nem foghatjuk be a szánkat. Főleg akkor, amikor megint ellenünk beszélnek az ünnepen. Jószerivel minden ünnepen. Ezért vagyunk kénytelenek külön összegyűlni most is, mert nem kérünk megalázó szavaikból, nem kérünk megbélyegző mondataikból. Ahonnan kiprédikálják az embert, oda nem szívesen megy vissza. Még akkor sem, ha távolmaradását álságos módon neki magának róják fel. Jóllehet, egy ilyen ünnep nem csak a hatalmasoké, hanem minden érdlakóé. Minden érdié, akinek fontos ’48, s ugyanúgy fontos ’56 emléke is.

Pedig milyen könnyű is volna közösen ünnepelni! Igazán nem kerülne sok erőfeszítésbe! Egyszerűen be kellene végre látni, hogy az is a nemzet része, aki nem a kormányzókra szavazott. Hogy együtt alkotjuk a hazát, s hogy mi együtt vagyunk mindannyian a hazát éltető nemzet. S ha akad valami, ami képes nemzetté formálni közösségünk, azok épp a vesztes ám dicső forradalmaink drámái. Éppen ezen alkalmakkor lehetne félretenni az egymással versengő nézetek örök harcát, megfeledkezni egy pillanatra a hétköznapok természetes ellentéteiről. Ezen ünnepek mindig felkínálják a lehetőséget, hogy átlépjünk a napi politika lövészárkain, elfeledjük egy rövid időre mindazt, mi elválaszt minket egymástól, s legalább képletesen megszorítsuk egymás kezét. Mondjuk akár úgy, ahogy a Hősök terén, a már említett ’89-es nemzeti gyásznapon a forradalom nagy öregjének kérésére megtette a jelenlévő sokszázezer ember! Október huszonharmadika legfőképp erről kéne, hogy szóljon!

Arról, hogy nem azt nézzük, mi mindent nem hajtottunk még jármunk alá, s ne az mozgasson, mi az a kevés megmaradt érték, melyet még nem mi uralunk, még nem igáztunk le. S arról is, hogy nem kellene a pillanatnyi hatalmi érdek szolgálatába állítani, a lényegét tekintve kisajátítani, magának az emlékezésnek a folyamatát is. Hogy aztán megnézzük, mit bír ki még ez az agyongyötört, szétcincált, újra és újra átmázolt, -értelmezett múlt. Kibírja-e ’56 emléke, ha a Vértanúk teréről költöznie kell mártír miniszterelnöke szobrának? Kibírja-e, ha a végén a bíróságon kell igazságot tenni abban a nyilvánvaló kérdésben, hogy valójában ki is az a hős pesti srác az emlékezet hamis plakátjain.

’56 nem ezt érdemli! Bátorsága, eszméinek tisztasága, a magyarság megbecsülését szerte a világon kivívó tisztelete megannyi alázatot követel tőlünk. ’56-nak oly sok arca van! Megannyik színben pompázik most is, mint egykoron a forradalmi ősz pesti utcáinak lombozata. Hamar megleli benne minden eszme követője azt, ami számára a legfontosabb. A jobboldal a nemzeti függetlenség szent célját, a baloldal a társadalmi berendezkedés áhított alapjául szolgáló szolidaritás alapelvét, a liberális a szabadságjogok mindent felülmúló igenlését s közös nevezőt képző teremtő erejét.

Benne látjuk Nagy Imre cvikkerét, melyen keresztül szelíd, ám halált megvető tekintetével belenéz hóhérai szemébe. Meghalljuk benne Mindszenty soha meg nem alkuvó konok hangját. Érezzük benne a puskapor illatát, a flaszter bátor fiataljainak előretörését. Örvendezünk, ahogy a magyar nép szíve a helyére kerül, s pontosan megmondja, mi a helyes, mit jelent az összefogás a magyarság érdekében, s hogy Magyarország igenis a modern civilizáció zászlóshajának tekinthető Nyugat része, helye, jövője az Európai Unión belül van, saját identitásának megőrzése mellett.

E sok-sok kontúr, e nem kevés tónus nem felesel haragosan egymásnak: mindegyik öltözteti, gazdagítja, s teszi összetettségében is egységessé az összképet – olyanná, amilyen hazánk is, s amilyenek mi is vagyunk, nemzetként.

’56-ot nem lehet elvitatni egyetlen demokratától sem! Nem lehet azt mondani, hogy csak nekünk jár, csak mi vagyunk érdemesek az örökségére. Mint ahogy 56-ben együtt mozdult a nemzet a sztálinista diktatúra ellen, vállvetve fogott fegyvert az elnyomással szemben, úgy kéne, hogy közmegegyezés tárgya legyen az, hogy minden egyes demokratikus áramlat a közjóért, a nemzet előrejutásáért küzd, csak persze más-más eszközökkel.

Barátaim! Mi nem akarunk még egyszer külön ünnepelni, nem szeretnénk a hivatalos városi megemlékezéstől időben vagy térben ismét távolra összegyűlni. Ám ha nem hagynak nekünk más lehetőséget – örülni ugyan nem fogunk neki, mint ahogy most sem örülünk, de – készek vagyunk megtenni újra és újra, egészen addig, míg nem rá nem ébrednek, mit veszítenek azzal, ha ellenünk fordítják szónoklataikat.

Sem most, sem máskor nem vagyunk hajlandók végighallgatni, hogy a saját nemzetünk ellen esküdtünk fel; hogy a forradalom elnyomóinak örökösei vagyunk; esetleg – valamifajta, kellően primitív és megátalkodott világmagyarázat szerinti – brüsszelitákká vagy sorosistákká lettünk. Hisszük, hogy a város mindenkori első embere az egész közösséget kell, hogy képviselje, minden itt élő jóakaratú embert, nem csak a saját táborának támogatóit. Valljuk, az ünnep minden demokratáé. Hogy a különbözőképpen gondolkodók kölcsönös türelme és bizalma képes biztosítani egy igazságosabb társadalmat, akár itt, a városunkban is.

Mi, akik nem egy helyről érkeztünk, s nem pont ugyanazt gondoljuk a világról, ennek jegyében jöttünk ma ide emlékezni, s ezzel a szándékkal is maradunk együtt az érdi közélet kerek asztalánál.

Ezen után Németh Antal idézte fel 56-os emlékeit, az ellenzéki pártok helyi szervezetei és az Érdi Közéleti Kerekasztal koszorúztak.

Az emlékezők egy-egy szál virágot helyeztek el az emlékműnél.

Írjon nekünk, ha látott vagy hallott valamit: boldoguljerden@gmail.com

Követed már a Boldogulj Érden oldalunkat Facebookon? Nem? ITT most megteheted. Kérünk, támogasd portálunkat! Köszönjük!